Tovább a tartalomra

Állítások

Cigánybűnözés

Nagyvonalúan félretéve azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt, hogy a hatályos jogszabályok alapján a rendőrség nyilvántartásában nem gyűjthet, illetve kezelhet etnikai adatokat, a Helsinki Bizottság 2009‐es jelentése rávilágít a roma népességet krimianalizáló, napjainkban rendkívül elterjedt képzetek hamis és torz mivoltára (Magyar Helsinki Bizottság 2009). A Bizottság 2007 és 2008 során lefolytatott, a magyar rendőrség igazoltatási és etnikai profilalkotási gyakorlatát vizsgáló kutatása kimutatja, hogy a roma emberek igazoltatásának háromszor akkora a valószínűsége, mint a nem romákénak, holott ezt a gyakorlatot egyáltalán nem támasztják alá az igazoltatások „hatékonyságának” mutatói. Az igazoltatás akkor tekinthető „hatékonynak”, ha azt további rendőri intézkedések követik. Ezeket az adatokat etnikai bontásban vizsgálva a vizsgálat vezetői kimutatták, hogy az igazoltatások „hatékonysága” tekintetében romák és nem romák között gyakorlatilag nincs különbség, a mért legnagyobb differencia 1% alatt volt. A kutatás eredményeiből két dologra következtethetünk: egyrészről a magyar rendőri igazoltatási gyakorlat súlyosan előítéletes és diszkriminatív a roma népesség rovására, másrészről ezek az előítéletek teljességgel megalapozatlanok, a bűnözési hajlandóság nem korrelál az etnicitással.

Forrás:

Magyar Helsinki Bizottság (2009): STEPPS (Strategies for Effective Stop and Search) program az igazoltatási gyakorlat reformjáért.

(Lásd még: A bűnözés a cigányok vérében van? Index 2009. szeptember 9., szerda 09:55)

A cigányok – a gyerekek után felvehető szociális támogatások reményében – sok gyereket szülnek, nagy terhet helyezve ezzel a társadalomra.

Ez az állítás több sebből vérzik:

Először is nagyon fontos azt látnunk, hogy pusztán segélyekből csak rendkívül alacsony színvonalon lehet élni Magyarországon. Statisztikai adatok alapján kimutatható, hogy „a kereső nélküli családok jövedelme mintegy 25-30%-kal alacsonyabb azokénál, ahol legalább egy kereső van” (Ferge 2008). A minden tanköteles kor alatti, illetve tanköteles korú gyermek után járó családi pótlék összege egy gyermek esetén 12.200 Ft, két gyermek esetén (gyermekenként) 13.300 Ft, 3 vagy annál több gyermek vállalása esetén (szintén gyermekenként) 16.000 Ft. Az egy‐, illetve sokgyerekes családok számára folyósított családi pótlék közötti különbség csak a gyermekvállalással járó költségek egy töredékét fedezi családi pótlékon felüli egyetlen, a gyermekekhez kötődő, rendszeresen folyósított központi támogatás a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény, melynek összege évente kétszer 5.000 Ft, ami szintén nem tekinthető túlzottan erős ösztönzőnek sok gyermek vállalására.

Másrészről a roma, illetve nem roma nők termékenységi arányszámai közti különbség ugyan kimutatható, ez azonban egyáltalán nem igazolja a gyakran hangoztatott „egy, maximum két gyerekes fehér nők vs. sokgyerekes cigány anyák” képletet. Kemény István és Janky Béla kutatásai alapján tudjuk, hogy 2003-ban a házas nem roma nők termékenységi arányszáma 1,88 volt, míg a roma nők esetében ez a mutató tényleges házasság esetében 2,84, törvényes házasság esetén pedig 3,05 volt (Kemény-Janky 2003). Ezen felül Keményék azt is kimutatták, hogy a roma nők körében „a termékenység csökkenése egyértelmű: 1990 és 2003 között 10-15 százalékra becsülhető. Ezen túlmenően a romák aránya a háromnál több gyermeket szülő nők körében az elmúlt két évtizedben úgyszintén folyamatosan csökken” (Kemény-Janky 2003).

Források:

– Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13.

– Kemény István – Janky Béla (2003): „A 2003. évi cigány felmérésről. – Népesedési, nyelvhasználati és nemzetiségi adatok.” In A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején, szerk. Kállai Ernő, 7‐26. Budapest: MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet

Az állam nagyon sokat költ segélyezésre, és ez jelentősen hozzájárul az államháztartás hiányához

A rendszeres szociális segélyezésre 2004‐ben 27,5 milliárd forintot költött a magyar állam, ami az összes szociális célú támogatásoknak csak egy szinte jelentéktelen része (1,5%-a), a GDP-nek pedig mindösszesen 0,1%-a volt (Firle és Szabó, 2007, 9.o.). Ezzel szemben – például – ugyanabban az évben a magyar állam nagyjából hatszor ennyit, 160 milliárd forintot (Hegedűs et al., 2007, 38. o.) költött olyan lakástámogatásokra, amelyek elsősorban a közép‐ és felső‐középosztályokhoz jutottak el, és amelyekből a szegények szinte semmit sem profitáltak. Erre példa az a lakáshitelekhez kapcsolódó adókedvezmény, amelyre 34 milliárd forintot költött a költségvetés, úgy hogy ennek több mint 60 százaléka a lakosság legfelső jövedelmi ötödének jutott (2003-as adat; Hegedűs, 2006, 86-87. o.).

A segélyekből többet lehet keresni mint munkával

A családi segélyezés 2006‐os bevezetése előtt a más ellátásokból kiszoruló, munkanélkülieknek járó segély összege a nyugdíjminimum 70%-a volt, és sohasem lehetett magasabb mint a minimumbér. 2006‐ban a segélyezési átlag kb. 17 ezer forint volt, ami kevesebb, mint az akkori nettó minimálbér (54 ezer forint) harmada. 2007-ben – a családi segélyezés bevezetése után – a családi segély átlaga elérhette a 30‐35 ezer forintot, ami még mindig csak kb. az akkori minimálbér felének felelt meg. A minimálbért közelítő segélyt az új rendszerben összes segélyezett 15 százaléka kaphatott, talán 20 ezer (több gyermekes) család (ami kevesebb mint a családok egy százaléka). Néhány hónapos átmeneti időszakot kivéve azonban az új rendszerben sem lehetett több a segély összege a minimálbérnél, ugyanis ezt a szociális törvény kizárta (Ferge, 2008).

A jelenlegi rendszerben rendszeres szociális segélyre csak az 55 év felettiek, az egészségkárosodottak és a 14 év alatti gyermek(ek)et nevelők jogosultak (Szoc. tv.37/B. §), és az ellátás összege nem haladhatja meg a minimumbér összegét (37/C.§). Mindenki más csak a rendelkezésre álló támogatásra jogosult, amelynek összege megegyezik az öregségi nyugdíjminimum összegével (28 500 forint), ami majdnem pontosan a nettó minimumbér (58 ezer forint) fele, a – gyermektelen, egyszemélyes háztartásra vonatkozó – létminimum (71 736 forint) 40%-a (KSH, 2009).

Gyakori tévedés, hogy a segélyek és egy több gyermekes családnak járó családi pótlék összegét hasonlítják össze a minimálbérrel, ami félreértés (vagy csúsztatás), hiszen a családi pótlék (hiszen az egy univerzális ellátás) minden gyermek után jár, rászorultságtól és munkavégzéstől függetlenül.

Források:

– Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13.

– KSH (2009): Létminimum, 2008. Internetes kiadvány, http://www.ksh.hu

Az ún. sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek számára előnyös, ha kisegítő, illetve gyógypedagógiai iskolákban tanulhatnak, hiszen itt az ő speciális igényeihez igazított, különleges pedagógiai módszereket alkalmaznak, amelyek jobban elősegítik ezeknek a gyerekeknek a fejlődését.

Napjainkban a gyerekek sajátos nevelési igényűvé nyilvánításának gyakorlata (ami alapján kisegítő, illetve gyógypedagógiai képzésbe irányítják a tanulókat) nagyon sok visszásságot mutat. A kérdésben döntő Szakértői és Rehabilitációs Bizottságok évről évre egyre több gyermeket nyilvánítanak SNI‐vé, a szelekciós nyomás egyre erősödik, a megvizsgált gyermekek egyre nagyobb hányada bizonyul sajátos nevelési igényűnek. Ahogy Ferge Zsuzsa más oktatásszociológusokkal együtt fogalmaz, „ha nem feltételezzük, hogy valamilyen okból nőtt volna a fogyatékos gyermekek gyakorisága, vagy javult volna a javaslatok megalapozottsága, akkor azt kell gondolnunk, hogy a bizottságok – bizonyára éppen a túlzott mértékben megnőtt vizsgálatszámok következtében – egyre kevésbé képesek ellenállni az iskolák szelekciós törekvéseinek” (Bass et al. 2009, 47).

Vagyis sok esetben nem azok a gyerekek kerülnek a kisegítő osztályokba, akik – átlagosnál gyengébb értelmi képességeik miatt, tehát biológiai adottságai következtében – valóban rászorulnak a speciális a pedagógiai módszerekre, hanem azok a tanulók, akiket a pedagógus kezelhetetlennek, nevelhetetlennek bélyegez (Bass et al. 2009, 47). „A sajátos nevelési igényűvé minősítés magas arányaiban jelentős szerepet játszanak a fenntartói és intézményi finanszírozási érdekek is. A csökkenő gyermeklétszám és az [SNI gyerekek után járó] emelt összegű támogatás az intézményfenntartó önkormányzatokat arra készteti, hogy vállalják a sajátos nevelési igényűek ellátását, mert az így megszerzett forrásokkal finanszírozni tudják intézményeik működését” (Havas 2008, 128). Ezek a gyerekek a legtöbb esetben hátrányos helyzetű (gyakran roma) családokból származnak, ahol a szülők tartósan munkanélküliek, és legfeljebb 8 általános iskolai osztályt végeztek el. „2004‐ben a teljes általános iskolás népességnek 3,6 százaléka tanult gyógypedagógiai osztályokban. Nincs pontos adat arról, hogy ugyanez az arány mekkora volt a roma általános iskolások körében, de a kutatási eredmények (Havas–Kemény–Liskó 2000, Havas–Liskó 2004) és Kemény István és Janky Béla 2003. évi országos eprezentatív vizsgálata (Janky – Kemény –Lengyel 2004) adataira épülő óvatos becslések szerint is legalább 15 százalékra tehető” (Havas 2008, 129). Esetükben az abszolút nem versenyképes, „C-kategóriás” oktatást nyújtó kisegítő iskola az otthonról hozott  átrányok végleges konzerválódását, és ezáltal esélyeik teljes beszűkülését eredményezi. Vagyis a társadalmi hátrányok, melyeket épp a közoktatási rendszer tudna korrigálni, tovább halmozódnak, végleg megpecsételve ezeknek a yerekeknek a sorsát, életkilátásait.

Források:

– Havas Gábor (2008): Esélyegyenlőség, deszegregáció. In Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért, szerk. Fazekas Károly, Köllő János, Varga Júlia. ECOSTAT, Budapest.

– Bass László – Darvas Ágnes – Farkas Zsombor – Ferge Zsuzsa – Simon Mihály – Velki Róbert (2009): Gyerekek Szécsényben. Kistérségi alkalmazási kísérlet. MTA TK Gyermekszegénység elleni Programiroda, Budapest.

A szegregált oktatás kedvező a jobb képességű gyermekek szempontjából, mert a rossz magaviseletű, gyengébb képességű cigány tanulók visszavetik az ő teljesítményüket is.

Ez a közbeszédben oly gyakran előforduló állítás több ponton vitatható.

Egyrészről a probléma etnicizálása, vagyis a rossz magaviseletű, gyengébb képességű tanulók roma identitásának hangsúlyozása erősen torzító és ezáltal félrevezető. „A pedagógusok valóban rendkívüli nehézségekkel, különleges pedagógiai problémákkal kénytelenek szembenézni úgy, hogy ehhez a képzésük során nem kaptak kellő szemléleti, szakmai, módszertani muníciót, és az iskolákban, ahol tanítanak, olykor a hatékony pedagógiai munka legelemibb feltételei sincsenek meg. Ezért kialakul az a meggyőződésük, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek lemaradását pedagógiai eszközökkel lehetetlen korrigálni. Ráadásul, mivel a halmozottan hátrányos helyzetűek között sok a roma, hajlamosak a problémát etnicizálni, vagyis a mélyszegénységből, munkanélküliségből eredő pedagógiai nehézségeket etnikai sajátosságnak tekinteni. Az iskolák a roma tanulók iskolai kudarcainak legfőbb okát magukban a cigányokban látják, és úgy gondolják, hogy azokon a súlyos következményeken, amelyeket a rossz szociális helyzet és az érintett családok nem megfelelő „hozzáállása” együttesen előidéz, az iskola nem képes érdemben változtatni, mert kész helyzet elé van állítva. Ez az attitűd természetesen érvényesül a nem roma halmozottan hátrányos helyzetű tanulókkal szemben is, csak a probléma etnicizálása miatt a két halmaz többnyire összecsúszik, és ezért a következmények nagyobb mértékben sújtják a romákat. Az érintett gyermekek ugyanis akkor is pontosan érzékelik a velük szemben megnyilvánuló pedagógiai fatalizmust, azt a meggyőződést, hogy „veled nem lehet mit kezdeni, te úgysem viszed semmire”, ha a pedagógus egyébként lelkiismeretesen végzi a munkáját, és nyíltan nem hangoztatja véleményét. Ez a meggyőződés annál erőteljesebb, minél szegregáltabb körülmények között folyik az oktatás” (Havas 2008, 122).

Másrészről, az iskolai szegregáció áldozatául eső gyerekek egy része nem gyengébb értelmi képességei miatt, pusztán hátrányos társadalmi helyzete következtében kerül szelektált csoportokba (ld. 1‐es pont), amely hátrányok kiküszöbölése az oktatási intézmény egyik legfontosabb feladata lenne, és amire, hazai és nemzetközi kutatások tanúsága szerint, épp az integrált oktatás adhat lehetőséget. Havas Gábor oktatási szakértő az elmúlt évek kutatásaira alapozva kimutatta, hogy „a társadalmi hovatartozás szempontjából vegyes összetételű iskolákban, osztályokban a gyermekek legalább annyit tanulnak egymástól, mint a pedagógusoktól. A szegregáció a homogén összetétel miatt ezt a lehetőséget is kizárja” (Havas 2008, 123). „Az iskolai szegregációval többnyire együtt jár a tárgyi feltételek és a pedagógiai munka, a pedagógiai szolgáltatások átlagosnál lényegesen alacsonyabb színvonala” (Kertesi‐Kézdi 2005). Tehát az oktatási szegregáció felszámolása hosszú távon számos intézmény, illetve osztály színvonalának emelkedéséhez vezetne, ami megteremtené a hátrányos helyzetű diákok felzárkózásának lehetőségét. Vagyis integrált környezetben nem az előnyösebb helyzetben lévő diákok teljesítménye romlik le, épp ellenkezőleg, a kezdetben gyengébb képességű, kedvezőtlenebb szociokulturális háttérrel rendelkező gyerekek teljesítménye javul – így a vegyes, multikulturális légkör szociokulturális háttértől függetlenül minden gyerek számára pozitív hozadékokkal jár. Ezt támasztják alá az elmúlt tíz év PISA (Programme for International Student Assessment) felméréseinek eredményei, melyek alapján az integrált oktatást bevezető országok már az élmezőnyben vannak (pl. Finnország) vagy azt közelítik, mint például Lengyelország. Ha Magyarország nem szeretné bebetonozni a rangsorbeli szégyenletesen rossz pozícióját, sürgősen lépéseket kell tennie a valódi iskolai integráció irányába.

Egy kiterjedt empirikus kutatás tanulságai alapján (Kézdi – Surányi, 2008), a megfelelő körülmények biztosítása mellett történő integrált oktatás egyaránt növeli a roma és nem roma, hátrányos helyzetű és nem hátrányos helyzetű diákok oktatási eredményeit. A 30 integrált és 30 szegregált iskolára kiterjedő kutatás szerint, az integrált oktatásban részesülő diákoknak jobb volt az olvasáskészsége.

Az integrációs programban résztvevő iskolák diákjainak pozitívabb volt az önképük, inkább érezték úgy, hogy maguk irányítják a sorsukat, kevésbé szorongtak és kevésbé hittek a társadalmi hierarchiában. A hatások különböző mértékűek voltak különböző családi hátterű tanulók esetében, de semelyik csoport eredményei nem voltak rosszabbak, mint a kontroll‐csoportban lévő szegregált intézményeké. Továbbá, a nem roma tanulók az integrált iskolákban kevésbé voltak előítéletesek és távolságtartóak a roma tanulókkal szemben.

Források:

– Havas Gábor (2008): Esélyegyenlőség, deszegregáció. In Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért, szerk. Fazekas Károly, Köllő János, Varga Júlia. ECOSTAT, Budapest.

– Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2005): Általános iskolai szegregáció. Okok és következmények. In Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Osiris Kiadó, Budapest.

– Kézdi Gábor – Surányi Éva (2008): Egy sikeres iskolai integrációs program tapasztalatai. A hátrányos helyzetű tanulók oktatási integrációs programjának hatásvizsgálata 2005–2007. Kutatási összefoglaló. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, Budapest.

A tanulás az út a társadalmi felemelkedéshez, a szegénységből való kitöréshez.

Lehet, hogy ez az állítás száz évvel ezelőtt megállta volna a helyét Magyarországon, de a mára kialakult közoktatási struktúrában sajnálatos módon a gyerekszegénység leküzdésében az iskolai előmenetel nem tekinthető hatékony eszköznek. A 2006-os PISA -vizsgálat (Programme for International Student Assessment) kimutatta, hogy Magyarországon a tanulók képességei közötti különbségeket 70 százalékban magyarázza, hogy ki melyik iskolából érkezett, illetve a felmérésben részt vevő diákok eredményeinek 46 százalékát magyarázza a szociokulturális háttér, vagyis a szülők anyagi és szociális helyzete döntően meghatározza, hogy a gyerek a későbbiekben milyen színvonalon teljesít.

Mindez annak fényében, hogy a foglalkoztatott nélküli háztartásban élő gyerekek (0-17 év közöttiek) aránya az Európai Unión belül Magyarországon a legmagasabb (14%) (Bass et al. 2009, 20), ami rámutat a kiskorúak óriási szegénységi kockázatára, nyilvánvalóvá válik a gyermekek rettenetes kiszolgáltatottsága. Napjainkban a gyermekek 18,4 százaléka tekinthető hátrányos helyzetűnek, 2,9 százaléka pedig halmozottan hátrányos helyzetű, ami azt jelenti, hogy szülei legfeljebb 8 általános iskolai osztályt végeztek és nincs kereső a családban. A fentiek rámutatnak arra, hogy a jelenlegi oktatási rendszer ezeket az óriási otthonról hozott hátrányokat nem hogy nem csökkenti, hanem épp ellenkezőleg, megszilárdítja és konzerválja azokat, megfosztva ezzel az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot, a szegény családban élő gyerekeket a társadalmi felzárkózás minden esélyétől.

Forrás:

Bass László – Darvas Ágnes – Farkas Zsombor – Ferge Zsuzsa – Simon Mihály – Velki Róbert (2009): Gyerekek Szécsényben. Kistérségi alkalmazási kísérlet. MTA TK Gyermekszegénység elleni Programiroda, Budapest.

Reklámok
No comments yet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: